2009. november 25., szerda

Macskák és emberek

Lassan itt a karácsony, én is gyűjtögetem az ajándékokat. Egyik kedvenc lelőhelyem a Meska, itt találtam egy nagyon szép dekupázsolt készletet a sógornőmnek - remélem, ő még nem olvassa a blogomat :-D
Nem lakik messze tőlem a készítő, így elmentem hozzá átvenni. Egyébként nagyon szimpatikus nő, majdnem egykorúak vagyunk.
Szóval megyek be és az előszobában felkap egy tálcát, hogy "Jaj, a Berci kajája, bele ne lépj". Rögtön kérdeztem, van cicád ? Hát persze! Egy saját és két kosztos :-)
Pillanatokon belül lelkesen beszélgettünk a macskákról. Berci őméltósága épp a vacsora utáni sétáján volt, így a számítógépen mutatta meg a képeit. Persze én is előkaptam a mobilomat, amin véletlenül van jó néhány kép a hölgyeimről :-D
Nagyon kellemesen elbeszélgettünk és épp, mikor már indulni akartam, megjelent Berci! Egy csodaszép kék exkandúr zöld szemekkel, 2 éves és 7 kilós, de ez a súly tiszta izom ! Nagyon barátságosan viselkedett, lelkesen hagyta simizni magát. A gazdája csodálkozott is, hogy nem szokott ilyen barátságos lenni az idegenekkel. Biztos érezte rajtam a macskaszagot, meg azt, hogy csodálom őt ! :-)
A végén ketten kísértek ki, a gazdi és a cicája !

A kép csak illusztráció, mert sajnos már este volt és a mobilom ilyenkor már nem tud használható képet csinálni :-(

2009. november 10., kedd

November 10. délután fél 5

Akkor is ilyen sötét és esős kedd volt. Apuval ültünk az asztalnál és házat rajzoltunk. Nagyon szerettem, ha apu házat rajzolt ! Építészmérnök lévén nagyon szép házakat tudott nekem is rajzolni :-))
Anyu akkor már hónapok óta a kórházban volt. Ugyan tudtam, hogy lesz egy testvérem, de 6 évesen nem tulajdonítottam neki túlzott jelentőséget. Amíg anyu itthon volt, szép kelengyét varrt a kisbabának - apunak mindenféle kapcsolatai lévén még csodaszép, tulipánmintás csehszlovák damasztot is sikerült szereznie, csodás pólya lett belőle. De jobban érdekelt, hogy nem csak az akkor még számomra testetlen kisbabának lettek szép holmijai, hanem Pólyi babámnak is ! Anyám ugyanis mindenből kettőt csinált, pólyából, kisingből, rékliből, kis sapkából ...
Szóval ültünk otthon apuval és rajzoltunk, amikor csengettek. Akkor nekünk még nem volt telefonunk, de a szembe szomszédunknak igen, az ő kamaszfiúk szaladt át. Apám átrohant és percek múlva jött is vissza örömtől ragyogó arccal "Megszületett a kisöcséd! ".
Gyorsan átvitt a szomszéd nénihez és rohant be a klinikára.
Én a szomszédék előszobájában féllábon ugráltam skandáltam, hogy kisöcsém született, kisöcsém van :-) A szomszédék akkor hetedikes fia maliciózusan megjegyezte, mit örülsz úgy kispisis, most majd mindenki őt fogja ajnározni. Erre olyan dühös lettem, hogy úgy megharaptam, hogy kiserkent a vér a kezén :-D
Azóta eltelt 45 év, de élesen látom annak a délutánnak minden pillanatát. Az első néhány évben kapcsolatunk nem volt zökkenőmentes, túl nagy volt az a majdnem 7 év korkülönbség. De amióta ő is felnőtt, nincs olyan nap, hogy ne találkoznánk vagy beszélnénk egymással. Átéltük a szüleink elvesztését, szerelmeket, családalapítást, de ott van bennünk a tudat, hogy a másikra mindig, minden körülmények között számíthatunk! Ő az egyetlen ember, akinek ugyanazt jelenti az apu vagy az otthon szó, akivel fél szavakból is megértjük egymást.
Akkor még nem tudtam, hogy 1964. november 10-én délután fél 5-kor örökre megváltozott az életem, megkaptam a szüleimtől az életem után a legnagyobb ajándékot, a testvéremet.

Isten éltessen öcsikém sokáig erőben, egészségben !!!

2009. november 8., vasárnap

Ősz

A kedvenc évszakom az ősz. Utálom az őszt. Két egymással ellentétes mondat egy kétarcú évszakról. Mind a kettő igaz.
Szeretem az őszt szeptemberben és októberben, szeretem a fényeit, színeit.

Kis- és nagy iskoláskénti is vártam a szeptembert, hogy kezdődjön az iskola.
Imádtam az új könyvek illatát, szerettem az új ceruzáimat, tollaimat, a frissen bekötött, még üres füzeteimet. Akkoriban még kékpapírba kötöttük be a könyveket és füzeteket, piros keretes címkékre előbb anyám szép, tanáros írásával, késöbb már saját kezemmel került a nevem és az osztályom. Gimibe Debrecenben jártam, kollégista voltam. Minden ősszel vártam már, hogy találkozzak a csajokkal, akiket egész nyáron nem láttam és akikkel mindig sok-sok mondanivalónk volt egymásnak, komoly és fontos, világmegváltó dolgokról, mint ahogy az kamaszlányoknál mindig is lenni szokott :-D

Szeretem a kertet is ősszel. A pirosló almákkal teli fát az ablakom előtt, a cseresznyefa sárguló lombját, a rendületlenül nyíló nyári virágokat a kaspókban és az ablakládákban. Gyerekként lelkesen lábatlankodtam a szüreten, legjobban a szőlő darálást szerettem, na meg a prés alá tartani a poharamat és inni a friss szőlőléből. A szilvalekvár főzés is ideje is eljött minden ősszel, ezt már kevésbé szerettem. Ekkor sietnem kellet haza a suliból és fel kellett váltanom a nagymamámat a lekvárfőző üstnél. Egy hatalmas üstünk volt - akkora, hogy én is belefértem - ami állt kint az udvaron az üstházon és volt rajta egy fából készült keverő szerkezet. Ennek a nyelét kellett ide-oda tologatni, ami egy áttételen keresztül forgatta a keverőt az üstben. Szóval ennek a hajtása volt a feladatom, azt hittem, az a szilvacibere soha az életben nem lesz elég sűrű :-)

Szeretem az ősz fanyar illatát. Van még benne valami a nyár gazdagságából, de már ott van az elmúlás is. Őszi délutánokon az iskolából hazafelé menve minden ház előtt ott pipáztak az összesepert és meggyújtott levélkupacok. Akkoriban nem nagy lánggal égették el, inkább csak parázslott az alja és fanyar illatú, indián füstjelek jöttek ki a halom tetején.

És szeretem az őszi tájat! Mostanában sajnos a munkáim miatt nem nagyon jutok ki a városból, de az idén szerencsém volt. A barátaimmal egy szép szombaton elmentünk Miskolcra és ott persze Lillafüredre és Diósgyőrbe. Mint utólag kiderült, az idei ősz egyik legszebb napját fogtuk ki! Legszebb színeiben pompázott az erdő, nem esett és nem volt hideg. Egy jót sétáltunk Lillafüreden a szálloda és a tó környékén, nem győztem bámulni a sok színt. Igyekeztem fényképezni is, de úgy gondoltam, a fényképezéssel időt veszek el a látványtól.

Utálom az őszt novemberben. Reggel sötétben kell kelni, délután 5-kor már teljesen sötét van, esik az eső és minden ködös. És még mindig rövidülnek a nappalok !
Nagyon rosszul viselem a tompa fénytelenséget. Rossz a kedvem, erőtlen vagyok, állandóan csak aludnék. Ilyenkor legszívesebben vagy medvévé válnék és téli álmot aludnék, vagy elköltöznék valami déli, napos és meleg helyre, mint a fecskék és gólyák. De csak maradok itt és megpróbálok túlélni :-)
Ma - amikor a takarításhoz délben is fel kellett gyújtani a villanyt, hogy lássam, mit csinálok - ismét előszedtem az évek során begyűjtött lámpáimat, mécsestartóimat és a fényfüggönyt. Ez utóbbi szerintem a legnagyobb találmány, nem véletlen, hogy a svédek találták fel, ott még hosszabb a sötét. Így már a lakás barátságos fényben úszik, de holnap reggel megint ki kell menni a sötét, vizes ködbe.

És még 44 nap van hátra a téli napfordulóig !

2009. november 3., kedd

Díjat kaptam :-)

Tegnap díjat kaptam - na miért ? - hát a blogomért ! :-) Óvónéni adta tovább a díjat.

Nagyon meglepett és nagyon örülök neki !
Nem tartom magam nagy blogírónak, alapvetően műszaki ember vagyok, aki nem a szavakkal keresi a kenyerét. De néha kikívánkoznak belőlem gondolatok. Az meg, hogy néhány embert megtalál és nekik is tetszik, külön öröm :-)

Furcsa a világ. Azt mondják a számítógépek elidegenítik egymástól az embereket. Szerintem meg pont nem ! Ugyanazt csináljuk, mint elődeink, csak legfeljebb más technikával.

Az elmúlt századokban nagy divatja volt a napló és levélírásnak, gondoljunk csak Jane Austin regényeire, vagy a nagy emberek fennmaradt levelezéseire. Ebben nemcsak a legfontosabb tudnivalók közlésére szorítkoztak, hanem leírták a környezetüket, gondolataikat, véleményüket a világról. Szinte percről-percre tudunk a Pompei pusztulásáról ifjabb Plinius leveleiből, ismerjük a középkori Magyarországot Evlija Cselebi útleírásából és ne feledkezzünk meg a legnagyobb magyar levelezőről, Mikes Kelemenről, aki képzeletbeli nagynénjének írta le éveken át Rákóczi Ferenc rodostói száműzetésének mindennapjait. Bettina von Arnim levélregényei pedig Goethéről és a német romantikáról adnak alapos tájékoztatást. Ezek is blogok voltak, csak papíron :-) Számtalan könyvtár, családi könyvespolc és padlás rejti még sok, nem ismert ember levelezését és naplóit.

A ma embere már nem nagyon ír papírra, a levél már szinte csak a hivatalos levél. De bennünk is bennünk van a közlésvágy, és mi alkalmasabb erre, mint a blog. Csak a jövő kutatóit, levéltárosait sajnálom, mert nem tudom, hogy fogják ők olvasni ezeket a kortörténeti dokumentumokat. De remélem, majd csak kitalálják, hogy lehet ezeket a fizikai formában nem létező írásokat megőrizni az eljövendő nemzedékeknek.

Tovább is adom a díjat, mégpedig janedoe-nak! Nagyon szeretem versblogját, nem csak a szép versekért, hanem a versek hangulatát tükröző képekért is :-)
Szia janedoe, írd csak szorgalmasan a blogodat és szerezz még sok örömteli, elgondolkodtató vagy néha szomorú, könnyes percet nekünk !