2009. október 25., vasárnap

Elment barátok ...

Gyönyörű őszi vasárnap van. Kimentem az előkertet és az utcafrontot rendbe tenni, megejtettem az ezévi utolsó fűnyírást, levágtam a elnyílt rózsákat és összegereblyéztem a leveleket. A természet még küzd az elmúlással, virágzik a rózsa és az ablakban a muskátlik is hozzák az újabb bimbókat.
De vasárnaphoz képest határozottan nagy autó forgalom volt az utcán, még a busz is csuklóssá vált. Mivel a mi utcánk az egyik, amelyen el lehet jutni a rákoskeresztúri temetőhöz, ezek a jelek a ragyogó napsütés és a kellemes meleg ellenére arra figyelmeztettek, hogy egy hét múlva halottak napja van.

Gyerekkoromban nagy izgalommal vártam a halottak napját. A szatmári kisvárosban, ahol akkor éltünk, nagy készülődés előzte meg. Nevelőanyám és -nagyanyám már hetekkel a nagy nap előtt megvitatta, hogy honnan is kell venni a krizantémot. Persze a végén mindig Auernénél kötöttek ki, aki minden alkalommal ellátta a kisvárost gyönyörű virágokkal. Pedagógus napkor például mindig tőle rendelt az anyám megfelelő számú rózsacsokrot. Miután megrendelték a kellő számú és színű krizantémot - a hatalmas fejű, gömb alakú volt akkoriban divat, bár voltak, akik a újdonságnak számító torzonborz, kaktusz változatot kedvelték - már csak azért kellett drukkolni, hogy fagy ne jöjjön.
Halottak napja délelőttjén nagyanyám kiment a temetőbe kapával, seprűvel felszerelkezve és ha aznap nem volt tanítás, akkor engem is kézen ragadva és gyönyörűen rendbe tette nagyapám és nagybátyám sírját. Ez a részét a dolognak nemigen kedveltem. De az estét az nagyon !
Este 7 körül az egész család szépen felöltözve kivonult a temetőbe. Az akkor már szinte nappali világosságban úszott a rengeteg gyertyától és mécsestől. És én is sorra gyújthattam a gyertyákat az általam nem is ismert rokonok sírján! Rajtam is az ünneplő télikabátom volt, így másnap anyám nem győzte itatóspapíron át vasalgatva eltüntetni róla a gyertya foltokat :-)

Amikor ismét hárman maradtunk apuval és a tesómmal, kicsit változott az ünnepi koreográfia. Apu saját maga nevelgette a kertben a krizantémokat, tőle tanultam meg palántázni meg kicsipkedni a felesleges virágokat a levél tövéből, hogy a növény minden erejét egy nagy, tökéletes virág kinevelésére fordíthassa. Fagyveszélyes időkben egyenként bugyoláltuk újságpapírba a fejeket. Akkor még nem volt munkaszüneti nap a halottak napja, így a hozzá legközelebb eső szombaton indultunk temetői körutunkra. Először Gödöllőre mentünk - kocsink nem lévén busszal és HÉV-vel. A temetőben a családi sírokon kívül mindig tettünk egy szál virágot apám premontrei gimnáziumi tanárainak a sírjára is. A temetőből a HÉV-hez menet mindig beültünk megmelegedni egy kis cukrászdába, mi megkaptuk a szokásos gesztenye pürénket, apu meg ivott egy rumos feketét :-) A cukrászda szokást a mai napig megtartottuk, bár már idestova 25 éve, hogy apu is kiköltözött a többiek után a temetőbe ... Az unokái nagy szeretettel tesznek virágot és gyújtanak mécsest a nagypapa osztályfőnökének és tanárainak sírjára.

Gyerekként meg fiatal felnőttként természetes volt, hogy az előző generációk halottaira emlékezünk. De mostanság már minden évben egyre több kedves barátomra és munkatársamra már csak emlékezhetek. Velük együtt töltöttem több keveset évet az életemből, együtt buliztunk, dolgoztunk, sírtunk és nevettünk. Olyanok temetésére megyek el, akiknek ott voltam a legénybúcsúján az esküvőjén ...

Először Macika ment el, az apró és vékony mérnök, akivel verhetetlen betlifogó párost alkottunk ultiban ... Soha nem felejtem el, amikor egy római parti nyaraláskor este pizsidizsit tartottunk és ő ott parádézott a felesége csipkés hálóingében. Őt követte Zoli és Feri majd Feri öccse Zoltánka. Az akkori páromnak gyerekkori jó barátjai voltak, sokat jártunk el együtt pecázni, tekézni, segítettünk egymásnak a lakásfelújításokban.

De akinek a távozása a legjobban megviselt, az Csutak volt. Egyszerre kezdtünk el dolgozni, együtt kiszeztünk. Minden kiránduláson, KISZ táborban egy szobában laktunk. Együtt voltunk Leningrádban a legvadabb alkoholtilalom idején. Gondosan őrizgettük a nagynénje házi pálinkáját, mert kellett visszafelé is a repülőútra, feszültségoldónak. Számtalan nyarat töltöttünk a Dunán vadevezéssel egy kielboatban. Még közös pasink is volt, de nem egy időben ! És aztán ott álltam az urnája előtt ...

Meg Edit kolleganőm, aki velem szemben ült az irodánkban. Iszonyú nagy koponya volt, atomfizikus és mérlegképes könyvelő. Ez utóbbi szerepében mindig nyugodtan fordulhattam hozzá, ha munka közben egy kis könyveléstechnikai segítségre volt szükségem. Imádta a csípős mázzal bevont pörkölt mogyorót, mindig lehetett tőle egy-két szemet nasizni.

Nálunk a gyárban az a szokás, hogy ha meghal valaki, akkor a gyászjelentését és a fényképét kiteszik a portára. Mostanság már nem merek a hirdetőfalra nézni, mert szinte nincs olyan hét, hogy ne lenne ismerős :-( 50 és 65 év között mennek el a legtöbben.
Elgondolkodtam azon, vajon mennyi évem van még hátra ... Ha szerencsém van még lehet akár 10 -15 is ! Fiatalon az ember végtelenek látja az életet, de így az ezüst korba belépve szembe találkozik a végességgel és ez nagyon rossz érzés...

Kedves eltávozott barátaim, bár nem tudok a sírjaitokhoz kimenni, de gondolatban gyújtok mindannyiótoknak egy-egy mécsest és remélem, hogy egyszer találkozunk még - de minél később, ugye nem bánjátok ?

2009. október 18., vasárnap

Szilvalekvár és tejbegríz

Ma olvastam Nyafkamacska blogjában a sangriás szilvával megbolondított tejbegrízről. Istentelenül megkívántam. Tejbegrízt nem ettem nem tudom hány éve, a gyümölcsökkel is hadilábon állok.Tudom, hogy sok gyümölcsöt kellene enni, de egyszerűen nem megy. Van, hogy megveszem aztán csak nézegetjük egymást ...
De most nem tudott nyugton hagyni ez a szilva. Csak nem volt itthon egy darab sem, tavaly még az öreg szilvafát is ki kellett vágni, így oda sem mehettem keresgélni néhány megmaradt szemet.
És akkor jött az isteni szikra !
Két hete Dashwood hozott kóstolónak egy üvegecskével a sütőben sütött szilvalekvárjából ! Nagyon finom lekvár, még egy cseppet híg, mint ahogy az egy új szilvalekvárhoz illik. Finom, testes, krémszerűen omló szilvadarabkák is vannak benne.
Így gyorsan főztem egy kis tejbegrízt, a szilvalekvárt átforrósítottam és tettem bele egy-két cseppet a kora nyári, szatmári utunkon beszerzett szilvapálinkából is. Az egészet lerétegeztem egy szép kehelybe, alulra egy kis lekvárt tettem, rá a gríz és a tetejére megint lekvár került. Az egészet megszórtam egy csepp fahéjjal.
Már csak a fénykép őrzi nyomát :-))

2009. október 4., vasárnap

Romantiko, naplemento ...

Mi a közös egy 70 körüli, özvegy papnéban és egy középkorú, meleg tánctanárban ? Hogy lehet az, hogy 2 órán keresztül fuldoklik az ember a röhögéstől miközben magányról, öregségről, betegségről, kirekesztettségről hall ? A válasz a színház.
Tegnap megint részesültem ebből csodából. A Tháliában láttam a barátaimmal a Hat hét, hat tánc-ot. Két nagy színész felejthetetlen estével ajándékozott meg. És ez nem a szokásos, üres szólam...
A mai világban minden média azt harsogja legyél szép és fiatal, gazdag, legyen karriered de közben tökéletes családoddal szépen mosolyogj. Ha ezek közül bármelyik is hiányzik, már nem vagy e világra való.
És akkor itt van Lily, aki ugyan csinos, jómódú, de nem fiatal - egy elegáns, időseknek épített lakóparkban éli özvegy életét. Az elvárások szerint egyetlen szórakozása a buszos kirándulás a többi öreggel együtt. De neki ez nem elég, ő még szeretne táncolni! Ezért bérel egy tánctanárt és az iroda kiközvetíti neki Michaelt.
Michael "halmozottan hátrányos helyzetű" : középkorú, a Broadwayn a tánckarig jutott, karrierje legfontosabb állomásaiként azokat az előadásokat tartja számon, amikben NEM kapott szerepeket. Az, hogy még meleg is már csak hab a tortán, szerintem csak azért alakította így az író, hogy kettejük kialakuló kapcsolatára ne lehessen ráfogni, hogy az öreg nő csak pasit akar.

Az előadás 120 perce alatt - egyben nyomták, nem volt szünet! - ennek a két, egymástól annyira távol álló két embernek az összecsiszolódása rádöbbenti a nézőt arra, hogy mennyire nem szabad hinni a sztereotípiákban, a látszatban. Hogy mindenkinek megvan a maga baja, bánata. Hogy mindannyiunknak szüksége van társra, barátra, mert partnerrel nem csak táncolni könnyű, hanem könnyebb maga az élet is.

Lilyt Vári Éva alakítja. Nagyon sajnálom, hogy régebben nem láttam se színpadon, se tévében. Csak az Életképek sorozatban ismertem meg. Hiába játszik valaki kitűnően akármilyen nagy szerepet egy vidéki színházban, a közvetlen környezetén kívül senki nem tud róla :-( Bezzeg, ha celebként villog valamelyik hülye műsorban ... !Neki is kellett egy tévé sorozat, hogy pécsi rajongóin kívül más is megismerje a tehetségét. (milyen lehet a szomorúan legyintő szmájli ? )

Michael Kulka János. Nagyon szeretem Kulkát. Őt is tévé sorozatokban ismertem meg, aztán láttam filmen - Az utolsó blues, nagyon tetszett! - , tavaly decemberben pedig a III. Richárdban volt szerencsém látni. Ezt a színdarabot felvette az mtv1 , nemrég le is adták. És a tavalyi karácsonyi ajándékom magamnak, a Férfi és nő előadás szintén a Nemzetiben ...
Tegnap este sem csalódtam benne, frenetikus volt a szabadszájú, modortalan, keserűen vagány de legbelül mélyen érző tánctanár szerepében.

A varázslathoz hozzá járult Parti Nagy Lajos magyar szövege, amely nagyon jól jellemezte a szereplőket a kapcsolatuk változásait és okozott feledhetetlen nevetőrohamokat.

Egész este hatása alatt voltam és még a ma is újra éltem sok mindent, amikor megpróbáltam ehhez a bloghoz videó felvételt találni a neten. Sajnos használható minőségű videót nem találtam, de hátha eszébe jut valakinek, hogy felvegye és kiadja DVD-n.

Ja, és hogy miért ez a bejegyzés címe ? Mert ez a darab utolsó mondata, amit Lily mond az utolsó táncóra végén, amikor rájön arra, hogy Michael a betegségében is mellette fog állni : romatinko, naplemento, beszarás ...