2009. október 25., vasárnap

Elment barátok ...

Gyönyörű őszi vasárnap van. Kimentem az előkertet és az utcafrontot rendbe tenni, megejtettem az ezévi utolsó fűnyírást, levágtam a elnyílt rózsákat és összegereblyéztem a leveleket. A természet még küzd az elmúlással, virágzik a rózsa és az ablakban a muskátlik is hozzák az újabb bimbókat.
De vasárnaphoz képest határozottan nagy autó forgalom volt az utcán, még a busz is csuklóssá vált. Mivel a mi utcánk az egyik, amelyen el lehet jutni a rákoskeresztúri temetőhöz, ezek a jelek a ragyogó napsütés és a kellemes meleg ellenére arra figyelmeztettek, hogy egy hét múlva halottak napja van.

Gyerekkoromban nagy izgalommal vártam a halottak napját. A szatmári kisvárosban, ahol akkor éltünk, nagy készülődés előzte meg. Nevelőanyám és -nagyanyám már hetekkel a nagy nap előtt megvitatta, hogy honnan is kell venni a krizantémot. Persze a végén mindig Auernénél kötöttek ki, aki minden alkalommal ellátta a kisvárost gyönyörű virágokkal. Pedagógus napkor például mindig tőle rendelt az anyám megfelelő számú rózsacsokrot. Miután megrendelték a kellő számú és színű krizantémot - a hatalmas fejű, gömb alakú volt akkoriban divat, bár voltak, akik a újdonságnak számító torzonborz, kaktusz változatot kedvelték - már csak azért kellett drukkolni, hogy fagy ne jöjjön.
Halottak napja délelőttjén nagyanyám kiment a temetőbe kapával, seprűvel felszerelkezve és ha aznap nem volt tanítás, akkor engem is kézen ragadva és gyönyörűen rendbe tette nagyapám és nagybátyám sírját. Ez a részét a dolognak nemigen kedveltem. De az estét az nagyon !
Este 7 körül az egész család szépen felöltözve kivonult a temetőbe. Az akkor már szinte nappali világosságban úszott a rengeteg gyertyától és mécsestől. És én is sorra gyújthattam a gyertyákat az általam nem is ismert rokonok sírján! Rajtam is az ünneplő télikabátom volt, így másnap anyám nem győzte itatóspapíron át vasalgatva eltüntetni róla a gyertya foltokat :-)

Amikor ismét hárman maradtunk apuval és a tesómmal, kicsit változott az ünnepi koreográfia. Apu saját maga nevelgette a kertben a krizantémokat, tőle tanultam meg palántázni meg kicsipkedni a felesleges virágokat a levél tövéből, hogy a növény minden erejét egy nagy, tökéletes virág kinevelésére fordíthassa. Fagyveszélyes időkben egyenként bugyoláltuk újságpapírba a fejeket. Akkor még nem volt munkaszüneti nap a halottak napja, így a hozzá legközelebb eső szombaton indultunk temetői körutunkra. Először Gödöllőre mentünk - kocsink nem lévén busszal és HÉV-vel. A temetőben a családi sírokon kívül mindig tettünk egy szál virágot apám premontrei gimnáziumi tanárainak a sírjára is. A temetőből a HÉV-hez menet mindig beültünk megmelegedni egy kis cukrászdába, mi megkaptuk a szokásos gesztenye pürénket, apu meg ivott egy rumos feketét :-) A cukrászda szokást a mai napig megtartottuk, bár már idestova 25 éve, hogy apu is kiköltözött a többiek után a temetőbe ... Az unokái nagy szeretettel tesznek virágot és gyújtanak mécsest a nagypapa osztályfőnökének és tanárainak sírjára.

Gyerekként meg fiatal felnőttként természetes volt, hogy az előző generációk halottaira emlékezünk. De mostanság már minden évben egyre több kedves barátomra és munkatársamra már csak emlékezhetek. Velük együtt töltöttem több keveset évet az életemből, együtt buliztunk, dolgoztunk, sírtunk és nevettünk. Olyanok temetésére megyek el, akiknek ott voltam a legénybúcsúján az esküvőjén ...

Először Macika ment el, az apró és vékony mérnök, akivel verhetetlen betlifogó párost alkottunk ultiban ... Soha nem felejtem el, amikor egy római parti nyaraláskor este pizsidizsit tartottunk és ő ott parádézott a felesége csipkés hálóingében. Őt követte Zoli és Feri majd Feri öccse Zoltánka. Az akkori páromnak gyerekkori jó barátjai voltak, sokat jártunk el együtt pecázni, tekézni, segítettünk egymásnak a lakásfelújításokban.

De akinek a távozása a legjobban megviselt, az Csutak volt. Egyszerre kezdtünk el dolgozni, együtt kiszeztünk. Minden kiránduláson, KISZ táborban egy szobában laktunk. Együtt voltunk Leningrádban a legvadabb alkoholtilalom idején. Gondosan őrizgettük a nagynénje házi pálinkáját, mert kellett visszafelé is a repülőútra, feszültségoldónak. Számtalan nyarat töltöttünk a Dunán vadevezéssel egy kielboatban. Még közös pasink is volt, de nem egy időben ! És aztán ott álltam az urnája előtt ...

Meg Edit kolleganőm, aki velem szemben ült az irodánkban. Iszonyú nagy koponya volt, atomfizikus és mérlegképes könyvelő. Ez utóbbi szerepében mindig nyugodtan fordulhattam hozzá, ha munka közben egy kis könyveléstechnikai segítségre volt szükségem. Imádta a csípős mázzal bevont pörkölt mogyorót, mindig lehetett tőle egy-két szemet nasizni.

Nálunk a gyárban az a szokás, hogy ha meghal valaki, akkor a gyászjelentését és a fényképét kiteszik a portára. Mostanság már nem merek a hirdetőfalra nézni, mert szinte nincs olyan hét, hogy ne lenne ismerős :-( 50 és 65 év között mennek el a legtöbben.
Elgondolkodtam azon, vajon mennyi évem van még hátra ... Ha szerencsém van még lehet akár 10 -15 is ! Fiatalon az ember végtelenek látja az életet, de így az ezüst korba belépve szembe találkozik a végességgel és ez nagyon rossz érzés...

Kedves eltávozott barátaim, bár nem tudok a sírjaitokhoz kimenni, de gondolatban gyújtok mindannyiótoknak egy-egy mécsest és remélem, hogy egyszer találkozunk még - de minél később, ugye nem bánjátok ?

1 megjegyzés:

  1. Kedves Vaci, megint olyan szépet írtál. Olyan könnyfakasztót. Nálam is ég ma a mécses, azokért a barátokért/családtagokért, akiknek már véget ért a földi életük.

    Nézz be hozzám, szeretnék neked adni valamit.

    VálaszTörlés